Széphalom regénye

Az Aegon-Díjat 2o15-ben Péterfy Gergely Kitömött barbár című regénye kapta. Ezt a díjat kortárs írók adott évben megjelent művei közül választják ki.

Péterfy ezen regényének főhőse Kazinczy Ferenc, kora a 18. század vége, a 19. század eleje. Sajátos az elbeszélés stílusa, hiszen a történetet az író felesége, a nemesi származású Török Sophie mondja el.

Sophie idézi fel közös életüket Kazinczyval, kezdeti boldogságukat, anyagi nehézségeiket, egészégi gondjaikat. Kazinczy hét évet töltött osztrák börtönökben, mivel részt vett a jakubinus összeesküvésben. Kiszabadulva veszi feleségül Sophie-t és Széphalomra, a családi birtokra költöznek, ahol kúriát épít.

A történet legérdekesebb része azonban Kazinczy barátsága a Bécsben élő afrikai Angelo Soliman-nal. Ő egy kakukktojás a konzervatív osztrák városban, ahol egyetlen fekete emberként igencsak magára vonja a figyelmet. Hányatott gyerekkora után végül családra és munkára talál, ám élete mégis az áldozatról szól.

Azért ajánlom a művet, mert a közeli Zemplén hegyei között megbújó Széphalom az egyik fő helyszíne. De megjelenik a regényban Sárospatak, Sátoraljaújhely, Tokaj, Miskolc, Kassa és Munkács is.

Érdemes személyesen is ellátogatni a Magyar Nyelv Emlékhelyére, Széphalomra.

Széphalom

Magyar Nyelv Múzeuma

Néprajzi adattár

Ha valaki szívesen kutakodna régi fotók és néprajzi emlékek között, az kattintson a lenti linkekre. Jó nézelődést.

http://www.vmf.org.rs/NI.html

http://neprajz.lap.hu/

Útvonalterv: Báthory Anna nyomában

Korábban beszámoltunk Ugron Zsolna: Erdélyi mennyegző című regényéről. Azóta megjelent a regény folytatása, A nádor asszonyai címmel.

Ennek a könyvnek is a főhőse Báthory Anna, a reneszánsz kor alakja, aki történetesen épp a mi vidékünkön élt. A két regény helyszínei a Mándok közelében található történelmi települések: Nyírbátor-Nagyecsed, Kisvárda, Királyhelmec, Munkács, Nagyvárad, Nagykereki.

Ezek a települések anno egy országban, a nagy Magyarországon voltak megtalálhatóak. Ma négy országba kell utaznunk, hogy meglátogassuk ezeket a helyeket. Hozzánk legközeleb Kisvárda városa van. A regényben található vár maradványa, egyik fő fala még ma is áll. A lápos vidéken nem dombra, hanem a sík vidéken a mocsáros rész közepére épült a vár. Jelenleg várszínház működik benne, nyaranta rendeznek itt előadásokat. Aki Kisvárdára látogat, az fürödjön egyet a vár mellett található Várfürdő gyógymedencéiben, vagy látogasson el a régi zsinagógában berendezett, a régiót bemutató Rétköz Múzeumba.

Kisvárda, Vár

A Báthoryak ősi városa Nyírbátor. Ahogyan a neve is mutatja, ősi családi-nemesi fészek ez. Anno a közeli Nagyecseden, az ecsedi láp közelében volt uradalma a Báthory családnak. Ma több épület is hirdeti az ő dicsőségüket a városban, pl. a gyönyörű gótikus református templomban van eltemetve Báthory István fejedelem, a minoriták barokk temploma, valamint a reneszánsz várkastély is megér egy látogatást. Az ecsedi láp természetvédelmi övezet, ezért ide óvatosan, lehetőleg kísérővel közelítsünk.

Báthory várkastély

Nyírbátor és Kisvárda Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében található, innen utazunk a szomszédos Hajdú-Biharba, ahol Nagykereki található. Az itteni kastély volt Báthory Anna központja, még ma is áll a várkastély egy része.

Nagykereki, várkastély

Ha innen keletnek indulunk, akkor a román-magyar határon átkelve a határ közelében találjuk Nagyváradot, Váradot, a másik Báthory székhelyet. A Szajna partján fekvő város őrzi történelmi-irodalmi emlékeit. Itt van eltemetve Szent László, itt élt és alkotott Ady Endre is.

Nagyvárad

Nagyváradról északnak indulva Kárpátalján, a mai Ukrajnában talájuk Munkács városát. Itt már magasodnak a Kárpátok hegyvonulatai, a város ismert vára is az egyik sziklára épült, s elég jó állapotban vészelte át az évszázadokat. Itt gyerekeskedett II. Rákóczi Ferenc, hiszen anyja, Zrínyi Ilona tulajdona volt a vár.

Munkács vára

Munkácsról nyuganak véve az irányt, s átlépve az urán-szlovák határt érjük el a határon fekvő Királyhelmec városát. Mándokról, a közeli Tetenge hegyről is látszódnak a város hegyei, a völgyben fekvő panelépületek. Személyesen még nem voltunk itt, de reméljük hamarosan erre is sor kerül.

Királyhelmec romvára

Aki pedig nem tud utazni, annak figyelmébe ajánljuk Ugron Zsolna regényeit és Báthory Anna kalandos életét.

Linkek:
http://nagyecsed.hu/tortenelme

http://hu.wikipedia.org/wiki/Kir%C3%A1lyhelmec#Nevezetess.C3.A9gei

http://www.nagykereki.hu/index.php?modul=21

S itt van egy térkép az útvonaltervvel:

Báthoryak a mi vidékünkön

Ugron Zsolna írónőről már korábban is akartunk írni. Erdélyi nemesi család leszármazottja, újságíróként dolgozik,s egy valódi romantikus történet szereplőjeként férjehez ment egy indiai-magyar arisztokrata felmenőkkel rendelkező helyes fiatalemberrel, akivel családot alapítottak.

Közben visszatértek őseik földjére, Erdélybe, ahol a régi kastélyt felújítva szállásadással, vendéglátással kezdtek foglalatoskodni. Emiatt nagyon is közel érezzük magunkhoz Zsolna értékrendjét, gondolkodásmódját.

Most a legutóbbi regényéről szeretnénk rövid ismertetőt közölni. Az Erdélyi mennyegző című írása  történelmi tényeken alapuló romantikus nőregény, amolyan női történelmi regény, mivel írója és főbb szereplői mind nők. Főhőse Báthory Anna, akiről keveset tudunk, hiszen inkább a neves család többi tagjáról, Báthory Erzsébetről, Báthory Istvánról és Gáborról maradtak  fent történelmi tények.

Anna a fejedelem, Gábor húga. Érzékeny fiatal nő, akit a politika és a történelem sodor különböző szerepekbe, házasságba. A regényt számunkra az teszi igazán izgalmassá, hogy a mi vidékünkön játszódik. Hiszen a Báthoryak szülőföldja a Nyírség, uradalmuk központja Nyírbátor és Nagyecsed. Anna is ezen városokban, ezen várakban él, ám élete során sokat "ingázik" a felső-magyarországi és erdélyi városok között. Bátyja Nagyváradon tartózkodik sokat, van házuk Kolozsváron, Tasnádon. Rokonaik Kisvárdán élnek, ezért ha menekülni kell, ők ide jönnek. Van jóbarátjuk Munkács várában is.

Anna a legtöbbet Nagykereki várában a Kerek-erdő közelében él. A regényben még gyereklány mikor férjhez adják Bánffy Déneshez, de hamar megözvegyül. Aztán szerelemból házasodik meg Jósika Zsigmonddal, kisfia is születik, Gáborka. Ám a török és Habsburg támadások, a hajdúk felkelése, a fejedelem ellen való összeesküvés félreállítja bátyját és őt is. Báthory Erzsébethez hasonlóan őt is boszorkánysággal vádolját, börtönbe vetik, vallatják, míg végül minden vagyonától megfosztva kezd új életet.

Ez a könyv a reneszánsz nők hihetetlenül kemény ám mégis gazdag életét mutatja be. A nők ebben a korban fontos szerepet játszottak, hiszen házasságuk, örökségük révén emelkedhettek fel a hozzájuk kötődő férfiak. Szépnek és erősnek kellett lenniük egyszerre, elviselni megcsalatást, vádakat.

Érdemes lehet beutazni a könyvben említett helyszíneket. Az általunk ajálott "Báthory Anna nyomádban" című útvonal a következő lenne: Nyírbátor, Nagyecsed, Kisvárda, Királyhelmec, Munkács, Nagyvárad, Nagykereki.

Jó olvasást és jó utazást a múltban és a jelenben is!

Az írónővel készül egyik interjú itt olvasható.

Borbély Szilárd: Nincstelenek

Hosszú kihagyás után most új bejegyzésünket olvashatják a blogunkban. Folytatjuk irodalmi körútunkat, s ezúttal a közelmúltba, egy 2013-as kiadású regény soraira kalauzoljuk az olvasót.

Borbély Szilárd iró megyénkben, Fehérgyarmaton született. Első műveivel a 80-as évek végén jelentkezett, s azonnal sikert aratott. Számos irodalmi dij kitüntetettje. Legutolsó műve a Nincstelenek, Már elment a Mesijás?

A mű képei, szövegei a szabolcsi hagyományok világába, a szegénysorra, a sarki kocsmákba kalauzolnak. Arra a vidékre, ahol mi is élünk. Itt nincs vagyon, pénz, már annak is örülnek az emberek, ha munkájuk akad, vagy éppen segélyt kapnak. Költeni keveset tudnak, azt sem a legjobb helyen teszik... Itt nem virágzik a kultúra, nincsenek példaértékű vállalkozások, vagy tehetséges emberek.

Még mielőtt nagyon negativan és riasztóan festenénk le ezt a tájat, megnyugtatunk mindenkit: ezen a vidéken nem minden fekete. Sőt. Sajátos túlélési ösztön, irónia és humorérzék tartja életben az ittenieket.

Az iró egyes szám első személyben szinte a saját emlékeit meséli el ebben a műben. Kisgyermekkorának emlékeit meséli, a történéseket a szoba-konyhás szülői házban, a cigánysoron. Emlékképeket a háborúról, zsidók, rutének, magyarok, románok és cigányok együttéléséről. Az itteniek nincstelenek, de mégis sokszinűek, sokféle hagyományt, vallást, ünnepet őriznek.

Húsvét közeledte miatt most az ünnepről idézünk egy részletet:

"Húsvét után már semmi sincs otthon. A sonkát már megettük. A kolbászt is. A kredenc üres, csak kenyér van benne. Anyánk úgy megy el reggel dolgozni, hogy azt mondja:
Egyetek, amit találtok.
De nem találunk semmit. A spájzban a bödön alján van még zsir, a padláson meg lekvár. Szilvalekvár. Abbol mindig sok van. Nagy szilkékben tároljuk. Spárgával körben leszoritva. A spárga alatt hernyók lapulnak. Ha kinyitom, mindig kihull néhány. Eltaposom. Moly lenne belőlük A spárgát le kell szedni időnként, hogy kipucoljuk alóla a molybábokat. Összenyomjuk az ujjunkkal, hogy megdögöljenek.
Más semmi. Mindig zsirt eszünk. Anyám este szalonnát süt a puliszkához. A kukoricát én őrölöm a fészerben. Mi málénak mondjuk.
...
Készülünk a húsvétra. Anyám takarit, mos, vasal, süt, főz. A szokások ereje hajtja. Virágvasárnap cicókát tesz a fali tükör fölé. Mi a barkát mondjuk cicókának. A fűzfáról vágjuk az ágakat. Mi ficfának mondjuk. A barkaágak kersztezik egymást a tükör fölött. Ezek szentelt barkák. Az ünnep után anyám elégeti és a hamut elteszi."

Magyarország szubjektiven

Egy hihetetlen könyvet szeretnénk minden magyarországi magyar, külföldi magyar, vagy országunkba látogató, itt élő külföldi kezébe ajánlani. A Magyarország szubjektiv atlasza cimű könyv a HVG Könyvkiadónál jelent meg. 50 fiatal művészt kértek fel benne, hogy fesse, rajzolja, fotózza le mit jelent ma Magyarország.

A művészek vonalakkal, grafittal próbálták körvonalazni a nehezen definiálható fogalmakat. Magyarság, hazaszeretet, nacionalizmus, pesszimizmus. Kockaház, tanyavilág, kisebbségi problémák, pesti kutyaszar, gasztronómia, bajusz. Ez mind szerepelt a pályaművek között.

Újraértelmezett feliratos falvédők, a mi kedvencünk a lenti képen található.

 

A Bajuszgráf, mely történelmünk jeles szereplőit bajuszukon keresztül mutatja be egy másik kötelező nevettető.

Egy másik művész megrajzolta a magyar átlagtelepülés utcatérképét. Kutatások szerint nincs olyan település, ahol ne lenne Petőfi, Kossuth utca - ez a két vezető névadó. Emellett Móricz, Fő utca, Honvéd út, s persze Arany, Ady, József Attila sem hiányozhat a sorból.

Készült Hungarikum szinskála is, melyen a BKV és MÁV kék, Fidesz narancs,
paprikapiros, pulifekete, komondorfehér is szerepel.

Ha igazán önfeledten akarunk saját magunkon nevetni, ha értjük az iróniát, akkor mindenképpen lapozzuk át ezt a könyvet.

Könyv link

A csekei monológ

Nemrég volt a Költészet Napja. Ezen ünnepi alkalomhoz kapcsolódoan most folytatjuk irodalmi körútunkat.

A szabolcs-szatmári-beregi vidékre ezúttal Szabó Magda irónő kalauzol el minket. Novelláskötete A csekei monológ cimmel jelent meg. Ennek záró irása a cimadó novella. Most ezt közöljük teljes terjedelmében.

A novella egyes szám első személyben iródott, az irónő a csekei "remete", Kölcsey Ferenc gondolataiba kalauzolja olvasóit. Mit gondolhatott, miről elmélkedett a világtól elzárva e távoli vidéken Kölcsey,  a Himnusz irója?

Cseke, Szatmárcseke ma is őrzi Kölcsey emlékét. Emlékszobájában saját magunk érezhetjük a költő, irodalmár máig tartó hatását. Látogassunk ide.

Szabó Magda: A csekei monológ

Most kezdődhetett meg.

Csalódást okozott, hogy nem vállaltam személyesen, az lett volna igazi csemege. Utána a kávéházban az utó-zomotoron megállapították volna, jó ízlésű ember nem vállalkozik ilyenre, aki egyszer ledöfött valakit, csak a bécsi operában áll oda a tetemhez elsiratni. Ismerem őket, bár ne ismerném olyan jól. Elborzaszt, mennyire nem szeretem az írókat, mert nélkülük nincs irodalom, és irodalom nélkül nincs se haza, se ország.

Helmeczi érzelmes lesz, nyilván reszkető kézzel lapoz majd és játszik a hangjával. Ha azt mondhatom el a gyászbeszédben, amit legnagyobb megbecsülésük jeléül úgy kínáltak fel, mint egy szál Borgiarózsát, kimondatlan véleményük mérgével átitatva, hadd szívjam be az illatát, s akkor esetleg mindjárt kettőt temethetnek, Júliát Niklán, Romeót Csekén, szóval ha elmondhatom a teljes igazságot a részletekkel együtt, talán még vállalom is. Hozzám már olyan közel az elmúlás, mintha a halál itt ülne velem szemben, és nézné Cseke világvárosi forgalmát ebben a se nem nyár már, se nem ősz még napsütésben. Neki is mindegy már, a szerencsétlennek, de ezt legalább megértené, a Kotzebue-ügyet, mindünk magatartásának magyarázatát a későbbiekben, a látogatása után. Amit most hallhat, ha hallja, túl irodalmi, elvont, mint minden, ami a momentán célon kívül a jövőnek, az utókornak is készült. Egyébként új műfajt alkottam: epitáfium és apológia. Epilógia. Apotáfium. Áfium.

Milyen szerencsétlen hivatás, költőnek lenni! Levantin mesterség, országgal-világgal ismertetni Lollink barna szemöldökét, melankóliánkat, esetleg a lány sorsát, akit megejtettünk, vagy öngyilkossági terveinket, ez utóbbitól még világhírű is lehet az ember, ha külföldi. Iszonyodom az exhibicionizmus minden fajtájától, s attól is, aki a testi-lelki vetkőződést el nem kerüli. Én sose láttam nőt egészen meztelenül, nem is törekedtem erre, mint az a másik, az a pirulást nem ismerő, aki a lány ölét nyaldosó habokról sem átallt írni. Hogy lenéztem mindig a jellegzetes kollégiumi durvaságot, a cőtus trágár fintorait. Violaszín pecsét, tudom én, mire célzott, fújta az egész város gyerekkoromban a nászdalt a violaszín kötényről meg az aranyhalról. Obszcén fantázia. Gyereknek lenni abban a…

Nem erre akarok gondolni. Nem tudom, mire akarok gondolni. Tudom, mire akarok gondolni. Arra, amire nem akarok.

Vajon hol tart, melyik soromnál? Természettől fogva teátrális, ezt sose szerettem, ő annál inkább. Ha illenék, rózsából füzért tenne a fejére, cipruságat lengetne, s dalolgatna: gyász, gyász, gyász. Helmeczi ilyen, a bánattól fulladozni fog, nem érti, minél merevebb és fagyosabb, mint szónok, annál forróbb lesz a közönsége. Az én szövegemet olvassa, nem lehet oka lámpalázra. Egyszer egy télen megcsókoltattak velem Debrecenben egy templomkilincset, ott maradt az ajkam bőre a vason a fagyban. Diáktréfa. Mint a kitömött nyúl a kontraszkriba asztalán. Csokonai úr ötletei.

Megint ítélek.

Ha majd az én temetésem lesz, kilesek a szemfedél alól a fél szememmel és megállapítom, rosszul rendezték, nem esztétikus, a szónok pedig gyenge. A fél szememmel lesek ki, kettővel lehetetlen, mert nincs, csak egyetlen szemem. Neked persze kettő volt, akkora óriási két barna szemed, mint a dió. Ha megírhatnám rólunk az igazságot, és azzal kellene a pódiumra lépnem, azt hiszed, vonakodnám? Mikor megjelent a bírálat, ne hidd, hogy komolyan sajnáltak vagy szörnyülködtek, titokban mindenki el volt ragadtatva, te nem tudod, hogy az író, ha másról van szó, nem saját magáról, milyen kaján olvasó. Boldogok voltak, hogy egy tisztességes őrült hetekig dolgozott egy tanulmányon, hogy előbbre vigye az irodalom ügyét, annyit fogtak fel az egészből, hogy végre beléd mart valaki, s az én recenzióm óta egy bálvánnyal kevesebb. Ha sziréndal helyett most fricskát kapott az orrára, hát vége az országos hozsannázásnak. Pénze van, birtoka van, szép családja van, közönsége van, hát mije legyen még? Általános hitele is? Legalább üssék meg. Az írók egy percig se hitték, hogy akkora tehetség vagy, amilyen, azt csak én tudtam, aki támadtalak – hiszen ezért támadtalak meg. Fiatal voltam, hát szigorúan beszéltem, talán irgalom nélkül. Csakhogy az irodalom nem lelencház, nem ispotály.

Persze nem is lőtér.

Senki se vádol. Mit magyarázkodom?

Azt hiszem, kevés prózaibb környezet van, mint Cseke, meg ezek a bútorok itt, az utca, amelyen a szeptemberi, szűrt fényben ökrös szekerek ballagnak, soha ilyen korán nem törtünk még Csekén kukoricát. Tömény realitás ez: szekér, tengeri, ökrök. Irreális csak én magam vagyok, reggel óta a legképtelenebb képzetek tolulnak elém. Látlak például itt és most, holott februárban haltál meg, és az ország másik, legtávolabbi zugában, és ha véletlenül arra járok akkor, eszembe se jut belépni a házadba, hogy utoljára még lássalak, hát akkor mit keres itt a tudatomban most ez a kép. Látlak halottan, a ravatalon, körötted sírnak, magyar ruhában fekszel, ezt csak gondolom, mert ez illik hozzád is, ehhez az órához is, és nincs szemfedeled, hanem szalámival vagy letakarva, lábadtól a félig nyílt szemedig szalámival. Abszurd ez a látomás, gusztustalan és dekomponált, kétszáz év múlva egy újra felfedezett Schiller valamelyik rossz ízlésű epigonja talál majd ki ilyet a színpadon, egy szalámis halottat, a fején babérkoszorú.

Babér.

Mikor találkoztunk, azt gondoltam, ha nem volna a konyhátokon a csülkös bableveshez hozzávaló, te megfőzetnéd az étel kedvéért a babérkoszorúdat.

Ó, Krisztus, Krisztusom.

Ha még megvolna, s eljutna hozzá a hír, sírna az Öreg. Hát ettől megkímélte a sors. Öt éve halott, azaz Isten tudja, mennyivel előbb az volt már, a kettő nem esik mindig egy időre, a valóság és a tényleges halál. Kikopott ő már az életből hamarább, akár keshedt frakkja, arcára, mint az enyves légyfogóra, rátapadt a kétségbeesett mosolygás. Ha el nem viszi a kolera, elvitték volna Kisfaludyék, mindenki elpusztul, aki fél a fiataloktól. A fiatalokkal vagy együtt tud élni az irodalmár, elfogadja és megérti őket, vagy okosabb, ha végez velük, mint Goethe azzal a mértéket és formát nem ismerő Kleisttel; akkor bölcsebb, ha eliminál. Aki megijed tőlük, esetleg utánozni próbálja őket, annak vége, aki kegyes akar hozzájuk lenni, annak is, mert azt felfalják, kegyet nem fogadnak el, csak egyenlőségjelet. Az öreg megijedt és megalázkodott, ebben elvérzett. Olyan agya volt, tele annyi tudással, mint az alexandriai nagykönyvtár, de nem volt jó emberismerő. Az a félig tisztelgő, félig patronáló meghajlás, míg ifjú ellenfelét kézfogással köszöntötte, fájdalmas volt és restellnivaló. Jobban becsülték volna, ha szemükbe mondja, semmiben sem ért velük egyet, és ki nem állhatja őket. Akkor ellenség lett volna, de tekintély, s majdnem bizonyos, hogy befogadják. Furcsák a fiatalok. Az Öreg elegáns volt velük, udvarias. Tévedett.

Vannak helyrehozhatatlan tévedések.

Te, mikor meghallottam, hogy nem vagy többé, felnevettem. A hírhozó jól megnézett, ritkán szoktam én nevetni. De olyan gyöngyöző, kemény, hetyke kis hangon szólt hozzám, olyan pattogó, jól tagolt, friss és hangzatos fonetikai egységekben, hogy úgy hatott, mint a száncsengő. Csak nevetni lehetett azon, hogy eltűntél előlem, egy negyedszázada várok tőled normális választ, olyat, amivel tudok mit kezdeni, ami nem az a zagyva kardlapozás, amit az ellenkritikáidban meg a tanulmányaidban produkáltál. Én hivatásos esztéta vagyok, te zseni, túl tételen, elméleten, elveken, mit ártottad magad a halandók mesterségébe, én se mentem el Niklára tavaszi szántáskor. Nem vitatkozni akartam én veled, hanem segíteni neked is, az irodalomnak is, az irodalom kibírta, te nem, de attól még felelhettél volna józanul és én is megmondhattam volna nyilvánosság előtt vagy ha akartad volna, írásban, hogy ekkora támadás már rangadó, és én tiszteletből és serkentésből kisebbítettelek. Ez a válasz, amit most februárban küldtél, a halálhíred, világos volt, pátoszmentes, érthető, el is tehetem emlékül. Most nem szidtál, nem akartál felaprítani, nem tiltakoztál, nem oktattál ki, nem hadakoztál, nem írtál nagy tanulmányokat, hanem lezártad az ügyet, lefeküdtél, elnémultál, és én a némaságoddal nem tudok mit elkezdeni. Övön aluli ütés volt, Dániel, halálra nincs más válasz, csak másik halál. Igazán csak az vigasztal, hogy jottányit sem érdekel, hogy most már én következem. Egyébként télen kellett volna csinálnod, úgy lett volna stílusos, télen láttalak először és utoljára.

Két napig várattál bennünket, topogtunk, áztunk a hídnál, lestük prémes kalapodat, kurta lábadat, tömzsi testedet a kéknél is kékebb nadrágban. Azt hiszem, azzal kezdődött az ingerültségem, hogy mikor végre megtaláltunk, nem ott, nem akkor, nem olyan körülmények között, mint elterveztük, azt éreztem, bár ne leltünk volna rád. Mást vártunk valamennyien, egy férfit, akit antik istenek lengenek körül és maga a nemes középszer, a derű, a kiegyensúlyozottság, egy árkádiai pásztor, köntöse ráncai közt tilinkó. Te meg csak faltál, és mikor el akartunk vinni Virághoz, mert őt mindenkinek illik meglátogatnia, csak rázogattad a lábadat, hogy bántja a pesti kövezet, és Biharival akartál találkozni mindenképpen – hát miféle ember az, akinek a cigányzene a szenvedélye? Engem ki lehet űzni vele a világból. Taszított az ízlésed, a modorod, egész este csak bosszantottál, azt állítottad, az a silány Kotzebue nagy író, és belekötöttél mindenkibe. Szegény Miskát majd szél érte, mert nem csókoltad vissza, mikor üdvözölt, megsértetted Szemerét is, mert elmondta nekünk, hogy este a szállodában elaludtál a folyóiratukon. És nem átallottál beleharapni az Öregbe is, aki pedig hogy verte neked a dobot, mikor a színre léptél, azzal vádoltad, irtja a dunántúli szavakat, mintha bizony a debrecenieket gyűjtené, keres a tájszavak helyett nemes hangzású újakat, még mindig természetesebb foglalkozás, mint ha valakinek állandóan az evésen jár az esze, perecet és kolbászt követel és kritizál mindent, ami más, jó ízlésű embernek kedves. Mi csak bámultunk. Hát honnan áradt belőled annyi csoda sor és gondolat, mikor olyan primitív vagy, hogy alig találtunk témát az asztalnál? A színházban meg lehetett tébolyodni melletted, neked a színjáték se tetszett, ott is csak Biharit reklamáltad, Biharit és Kotzebue-t, fenntartom a véleményemet ma is. Kotzebue bűnrossz író, senki, kontár, irodalmi iparos. Szemere méltán védte Schillert, az legalább alkotó, bár igazán jó darabot ő se tud írni, ahhoz csak a franciák értenek. Akkor, ha teheted, a bicskádat is belém vágtad volna, mert nem kellett neked sem a német, sem a francia drámaírói iskola, csak Kotzebue. És hogy olvastál fel verset! Bár ne kértünk volna. Hogy ejtetted ki azt a szót: harmónia! Még volt merszed az én szavalásomat kritizálni, csak nem képzeled, hogy Szemere nem mondta vissza másnap, azt állítottad a lírámról, hogy homályos és lágytüzű. Az én költészetem! Hát a tied milyen? Hisz nem ismertél se mértéket, sem arányt, álltál egy kupolában, ott ágáltál össze nem tartozó fogalmakból mondatokat, s mi nézhettük kinyaklott fejjel, kancsin, hogy szállnak azok a dagályos szavak. Ha tudom, milyen vagy, dehogy viszek neked verseket megmutatni, mit értettél belőlük, semmit, az is kínos volt, hogy nem akartál a kollégákkal összejönni, Pali majd elsírta magát, mikor kiderült, hogy téged voltaképpen nem is érdekel az irodalom, te csak írni szeretsz, de se vitatkozni róla, se elemezni nem.

El akarod adni az ökröket – közölted, amikor kiléptünk a német színházból. Abgangnak remek volt, el is némultunk mind. Akkor megszöktél, megkerested bálványodat, Biharit, azzal mulattál egész éjjel. Megbotránkozott az egész írói kör, Miska nem is akart többé látni, helyetted is szégyelltük magunkat. Nekünk az életünk volt az, amit nem vállaltál, amit untál, hát hogy lett volna egy közös gondolatunk ekkora közöny és ilyen felületes műveltség láttán. Nem szerettelek. Persze hogy nem szerettelek. NEM SZERETTELEK! Mit szerettem volna rajtad, önmagad cáfolatát? Csak megzavartál minket. Vártunk egy látomást, egy csudát a Dunántúlról, a Parnasszus fiát, ehelyett azt mondtad a folyóiratunkra: fityfene.

Persze, igazad volt. Nem a folyóirat értékében, hanem általában. Aki akkora költő, mint te vagy, az érezheti az irodalomelméletet fűrészpornak, és unhatja a vitákat is. Az azzal engeszteli a maga szakmája adta halálos veszedelmet ráhozó iszonyatot Scylla és Charybdis között, amivel akarja, tudja, amivel lehet. Az én mértékem más, nem Bihari, nem Kotzebue, és más a Scyllám és Charybdisem is, de ismerem a szakma ránk hozta veszedelmet. Nekem nem fűrészpor az irodalom elmélete. Ha egyáltalán volt valami élethez hasonló létem, hát akkor ez volt az életem.

Körülbelül most rehabilitálnak, halhatatlan halott, akinek porteste fölött zeng az engesztelő ének, az én énekem, most ért Helmeczi az Akadémián az utolsó részhez. Míg Téged égbe visz, az én pozíciómat is megerősíti, milyen jellemes irodalmár lehetek én, hogy ilyen nyíltan kimondom, ártottam neked, tévedtem, s azzal, hogy elnémítottalak, ártottam az országnak is. Így, szemre, mindenki azt hiszi, megint csak én győztem, hiszen magam tettem kritikusi tollamat ravatalod elé. Csak én tudom, meg te, aki örökkévaló lettél és halhatatlan a magyar lírában, hogy kezdettől fogva tied volt a hatalom és dicsőség, akkor is, amikor más nem látta meg, mikor földi szemeddel te se vetted észre. Most már ott vagy az örökkévalók között, szép sávos abrosszal asztalt terítettél, kolbásszal kínálod a többi üdvözültet, és most már tudod, hogy csak a te életed volt igazán élet, mert két szemed volt, számtalan dajnát megöleltél, jókedvedben átugrottad az asztalt, szép voltál, férfias, erős, szerettek, volt családod, és furcsa módon, holott utáltál minden elméletet, éppúgy az irodalomba pusztultál bele te is, ahogy én fogok.

Körülbelül most lett vége. Most felállnak, és némán rád gondol mindenki. Rád és rám. Két percig. Iszonyú hosszú idő.

A harmónia szót görögösen kell ejteni, Dániel. Így: hármonijja.

Te! Szinte felfoghatatlan, mennyire nem számít annak, akinek halála lesz az irodalom, hogy az illető szerette-e valamikor, vagy nem szerette Kotzebue-t.

Márai a Nyirségben?

Nem állitjuk, hogy a népszerű iró, Márai Sándor járt a Nyirségben, viszont az biztos, hogy irt róla. Most folytatjuk irodalmi kalandozásainkat, melynek során olyan irókat és műveiket mutatunk be, akik kapcsolódnak a környékünkhöz, a Nyirséghez, Bereghez, Szabolcshoz.

Márai Sándor legtöbb műve a kassai vagy budapesti polgári életet mutatja be. Egyik művében azonban találtunk hivatkozást a Nyirségre. Sőt, a főhős onnan származik, s számos alkalommal felemlegeti gyerekkori élményit. Az igazi cimű regényről illetve annak folytatásáról a Judit ...és az utóhang cimű művekről van szó. Most idézünk belőle.

"Az apám dinnyés volt a Nyirségben, kanadás. Igy nevezik ott ezeket. Mi olyan koldusok voltunk, hogy a földbe vájtunk gödröt, s ott laktunk télen át, együtt az egerekkel. De ha visszagondolok az apámra, mindig úgy látom őt, mintha az úriemberek közül jött volna. Mert nem lehetett megsérteni. Nyugodt volt.. Ha dühös volt, akkor ütött. Olyan ökle volt, mint a kő. Néha tehetetlen volt, mert a világ lefogta a kezét, mert koldus volt. Ilyenkor hallgatott, pislogott. Tudott olvasni, ákombákomokkal le tudta irni a nevét is, de ritkán élt ezzel a tudással. Inkább csak hallgatott. Azt hiszem, gondolkozott is, de csak röviden. Néha pálinkához jutott, ilyenkor az eszméletlenségig leitta magát. De ha minden emlékem összerakom, akkor ez az ember, az apám, aki velünk, anyámmal és a gyerekekkel élt a gödörben, az egerek között... emlékeszem egy télre, amikor nem volt cipője, a postamestertől kapott egy lyukas cipőt, abban járt, rongyokba gongyölte a lábát... ez az ember soha nem sértődött meg."

Nyirség könyv

Erdész Sándor: Nyirség cimű könyve a 70-es években jelent meg, de még ma is átfogó képet ad a nyirségi néphagyományokról. Most egy rövid figyelemfelkeltő ismertető következik.

Gondoltuk volna, hogy a Nyirségben az 1920-as évekig éltek a hagyományok, majd a második világháború után, az 50-es évektől fokozatosan tűntek el a hétköznapokból.

Mándokon még a 80-as években lehetett látni hagyományos paraszti viseletbe öltözött bácsikat, a nők öltözéke mintha korábban eltűnt volna. A férfiak vászonnadrágot és inget, fölött lajbit (mellény) vagy kabátot hordtak. Ha a földeken vagy az udvarban dolgoztak hosszú sötét kötényt kötöttek maguk elé.

A Nyirség nevének eredetét vitatják. Arról még nem hallottam, hogy nyirvizet csapoltak a fákból. Ezt egy idő után betiltották, mivel nem volt elegendő fa hozzá. A nyirvizet üditőként fogyasztották hidegen vagy melegen. A hires szabolcsi jonatán alma csak a 30-as években jelent meg, a kisvárdai rózsa krumpli pedig az 50-es évek "fejlesztési" eredménye.

Dohánytermesztés is későn kezdődött a hevesi dohánykertészek, betelepülő palócok segitségével. Az aratásokkor a Felvidékről tót summások jöttek le dolgozni, akik néha itt ragadtak, beházasodtak, letelepedtek és tirpákok lettek.

A Nyirségben 30-40 vizimalom és számtalan szárazmalom működött. Ezek közül ma már alig találunk néhányat. Ugyan nem a Nyirségben, de Mándok közelében van a tarpai szárazmalom és a túristvándi vizimalom.

Krúdy Gyula: Nyirség

Folytatjuk a szabolcsi tájat megörökitő irodalmi alkotásokról szóló sorozatunkat. Ha már Nyiregyházáról számoltunk be az imént, akkor jöjjön egy izig-vérig nyirségi iró, Krúdy Gyula.

Az iró 1878-ban született Nyiregyházán, s kezdeti munkássága is ehhez a vidékhez köti. Alább a Nyirségről szóló irása olvasható.

Nyírség

1916

Geszteréd, Balkány és a többi falvak, amelyek a nyírségi orkán után, mint megannyi "leégett, tető-vesztett községek" merednek puszta falaikkal a homokdombok között: tudják-e önök, mily derék, szinte honfoglaláskori magyar faluk?

A nyírségi orkán, amely e falvakat lerombolta az elmúlt napokban, a valóságos magyarság eleven testén ütött sebet, midőn vagyon- és életpusztító munkáját végezte. Szegény Nyírség, hol mostanában napi járó földre nem látni férfiembert (mind elmentek a király mellé), vajon felépítik-e ledöntött házikóidat, hol századok homokján, jövő-menő ezüst nyírfák alatt, szinte ázsiai tüzű napsugárban, az első foglalásból maradott földeken az ősmagyarok ivadékai születtek, szokásokat és hagyományokat tiszteltek, csak magyarul tudtak, felhőjük a Tisza vizéből keletkezett, szelük a határszéli szorosok felől fújt, amely az ősök lovainak fejét e tájra irányította, és az ekevas nyomán olykor kifordult a domboldalból egy napkeleti főúr sarkantyúja vagy kardja... Bolondos, zizegő, fáradhatatlan nyíri szél, amely az ezüst-fákat, makkos tölgyeket, rezgő nyárfákat, jószagú akácokat, barnaszemű nőket, méltóságos férfiakat, búskomoly nádasokat, hallgatag morotvákat[1) nótázni tanítod, hogy is tudtál megbolondulni ennyire, romba döntöd a falut, amely a régi időkben legfeljebb követválasztáskor volt szokásban?

A Nyírség Magyarország legszebb tája.

Írni róla csak oly gyöngédséggel lehet, mint egy halott menyasszonyról. Vagy egy elaggott vitézi életről. Régi szép kalandokról, regényes hőstettekről, amelyek ifjúkorában eszébe juthatnának egy tunya, elcsitult falusi nemes embernek, midőn méhesében jelenen és múlton eltűnődik.

A magyar regényes-időknek hősi korában mindig az első sorban lengett Zabolch zászlaja: a vármegyék idejében az első hegedűt játszotta a nemzeti hangversenyben; verekedés, vitézség, sújtásos és kortes években a Nyírség diktálja a divatot; politikai és hazafias időhullámok itt lendülnek a felhőkig, hogy magukkal ragadják életre-halálra az idevaló embereket a meggyőződések, politikai hitek; testvérek, atyafiak, apák és fiúk állanak szemben nemegyszer az ellentáborokban, és az időben szokásos nemzeti politika miatt visszaküldik a más meggyőződéses szülőiházhoz a szeretett ifjú feleségeket, apák fiaikat kitagadják, politikai okokból megvetnek, kigolyóznak hazafiakat, Nyíregyházán az Ébredjünk! című hetilapban évtizedekig folyik társadalmat robbantó hecc azon, hogy ki nem hiszi a vármegyében, hogy Görgei Artúr áruló volt, a csizmadia-színben megbuktatják Fabinyi Teofilt, a minisztert, fokos, tölgyfabot, dikics és bicska járja, ha elkezdődik az alkotmányos küzdelem... holott valójában nem is lakott a vármegyében másféle érzelmű hazafi, mint szélsőbaloldali.

Egy nagy darab nemzeti történelem a Nyírség. Itt pusztult el a legtöbb régi uraság, itt váltotta fel a régi helyét a legjobb, legmagyarabb, legderekabb új birtokos osztály, itt nem vágatta ki a kőrisfát az új gazda, mert a régi szeretett alatta üldögélni, a komondorok szinte érthető magyar nyelven ugatják a holdat, és a keréknyomban ugyanaz a magyar nap ragyog, mint a Tisza vizében. Mintha a levegőnek, a homoknak, a szélnek, a víznek, a legelőnek volna itt olyan varázsa, hogy vadmagyarrá lesz az is, akinek az apja még nem tudott magyarul. Daliás zsidók és selyemruhás szlávok vére keveredett a honfoglalók vérével. Muzsikus cigányok régi nótákat játszanak az ablak alatt, míg a csecsemő a világra jön. Fűben, fában, falevélben az elmúlt szép, régi magyar világ; a kenyérnek illata, a víznek folyása, a hosszú őszi esőnek kopogása, a télnek jószaga, a falusi harangok hangja: az apákra, az ősökre emlékeztet, akiknek hagyományait szent tiszteletben tartják e tájon.

Néha múzeumi hangulatot vélek érezni, midőn a Nyírségre gondolok, mert láttam nagy csöndességben, alvó állapotban, holt vizek között, lecsüngesztett lombú fák alatt, oroszosan mozdulatlan ködben, apatikus kedvében, újságpapirossal beragasztott ablakkal és tunya mozdulatlanságában. Mintha az idevaló emberek éppen úgy élnék a nyarat és az őszt, mint a természet: belsejükben virítanak és lélekben elhervadnak, sárga nyírfalevél lesz az egész vármegye, tiszai kiöntések fölött állongó novemberi köd telepedik az elmékre, a szívekben visszhangzik a szél, amely a régi temetők harasztját zörgeti.

Ilyenkor is szeretem, mert ázsiai eredetünk, napkeletről jött, változékony kedvünk, búskomor magyar szomorúságunk tükröződött a holt vizekben és az emberi szemekben. Még az agarászok is leszállnak lovukról némely esztendőben, a szüreteken csak a szőlőpásztor lövöldöz bolondjában, a sóstói erdőben céltalanul hull a makk, és a házőrző ebek az első lábuk közé temetik hóbortos, szőrös fejüket. Némely esztendőben az egész Nyírség elszomorodik. Nem tudni ennek az okát, mint a fellegnek a célját, amely a lemenő napot eltakarja. Nem tudni, hogy miért énekel a cinke egyik esztendőben halkabban a deres eperfákon, és miért muzsikálnak máskor éjjel-nappal a cigányok? Miért bánatosabb a nők szeme, miért olvassák el újra a gyerekkorukban olvasott Jókai-regényt, miért néznek hosszasabban az első tűzbe, amely a pattogó hasábokon piros lángra lobban? Miért hosszabb az ősz, mint a nyár, miért láthatók olykor különös betűk a holdvilágban, és a síkság felett rengő csillagtábor miért nem vidít a másvilági életre? A keleti népek érthetetlen melankóliája hosszan ásít a tájon, ázsiai álmosság ragasztja le a csősz és a falusi földesuraság szemét, a kocsikerék bánatos kelepeléssel vonult át a hangtalan országúton és a kacsázó vadászok fegyvere csak néha dörren a kemecsei tavak fölött.

A gyerekkoromban elmúladozó kurtanemesség múltakon való elszomorodása volt a bánat, amely e kutyabőrös, voksos, választó nyírségi falvakat elborongta? Itt sokáig éltek abból a lakosok, hogy régi királyok pecséteit őrizték a ládafiában, a múlt vissza-visszatéregetett egy-egy alispán- vagy követválasztáson, és az elkövetkezett új idők nehezen nyomakodnak be a rozsdás kapu-kilincsű házakba. A történelem (amelyet itt mindenki kedve szerint értelmezett), a hagyomány (amely természetesen édes volt, mint az apák simogatása), a szokás-jog (amelyet e falvakban pogány-tiszteletben tartottak): eltünedezőben volt. Kataszter, Nyírvíz-szabályozás, telekjegyzőkönyv...

Gyerekkoromban nem is hallottam más szavakat az idős emberek szájából, úrnak, papnak, parasztnak új törvényeket kellett tiszteletben tartani, új emberek előtt levenni a föveget, és már kezdett nem jelentősége lenni a csendbiztos komaságának.

Talán ezért volt olyan szomorú olykor a Nyírség, mintha már nem is nagyon volna érdemes az életet tovább folytatni. Elhanyagolta az apák sírdombját, és tunyán üldögélt a falusi nemes az udvarházában. A szél dudált, a Tisza kiöntött, a dob pergett: ebből vette észre, hogy a kalendárium valóban igazat mondott, midőn a napok elmúlását jósolta.

A magyarságnak, a nemzeti gondolatnak, őseink tiszteletének tájképe, ezüstös Nyír: a szomorúságom veled, hogy gyér falvaid száma megfogyatkozott. A háborúban a gránicon vért ontani, itthon vihartól tönkremenni, adók súlya alatt nyögni! Most lehet csak bánatos a táj, amelynek melankóliája sohasem biztatott az élet szorgalmas folytatására.

Tulipánfák Mándokon

Tavasz van, hamarosan virágba borul a természet. Mándok egyik különleges látnivalója a Forgách-kastély kertjében található. Ez pedig nem más, mint két egymás mellé ültetett tulipánfa.

A fákat a grófi család valamelyik tagja ültetette, s azóta a két tulipánfa minden év tavaszán, áprilisban gyönyörűen virágba borul: az egyik rózsaszínű, a másik lila. Messziről olyan, mintha egy lobja lenne a két fának, s egyik fele világosabb szinű mint a másik.
Tulipánfának hívjuk, de  liliomfának vagy magnóliának is nevezik.Amikor virágba borulnak sok  ember betér a kastélykertbe  megcsodálni gyönyörű pompájukat, csak kár , hogy hamar lehullanak a szirmok. A szirmok után nőnek ki egyébként a levelei.

A tulipánfákat egy lelkes mándoki kutató is megörökitette, mégpedig helytörténeti könyvének cimében. a tulipánfák Mándokon a legszebbek Vonó Erika irása. Többéves kutatásainak eredményét közölte benne, összegyűjtve helytörténeti adatokat a múltból, s érdekességeket a település jelenjéből. A könyv könyvtárakban megtalálható, a lenti linken bővebb információ olvasható róla.

A tulipánfák Mándokon a legszebbek

Móricz Zsigmond: Fáklya

Szeretnénk bemutatni néhány olyan regényt, novellát, vagy verset, melyek Mándok környékén, illetve Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében iródtak, vagy éppen ott játszódnak. Megyénkben sok neves irodalmár élt, vagy született. Közülük az egyik legismertebb Móricz Zsigmond, aki Tiszacsécsén (egykor Csécse) született 1879-ben.

Az iró életét végigkiséri a szatmári vidéken töltött gyermekkor élménye. Iróként is visszatér ehhez a vidékhez, több művének főhőse származik innen, vagy éppen maga a történet játszódik itt.

Móricz egyik legnagyobb hatású regénye A fáklya. Főhőse egy magával és a világgal vivódó szatmári lelkész, akinek életét egy tragédia pecsételi meg.

Ez a tragédia a valóságban is megtörtént: 191o-ben a mai Ököritófülpösön (akkor Szatmárököritó) egy tűzkatatsztrófában többszázan vesztették életüket. Húsvéti bált rendeztek a faluban, s azért hogy fizetés nélkül senki se tudjon beosonni, a bejáratot beszegezték. A mulatságnak helyt adó csűrben akkor petróleumlámpákkal világitottak, s  véletlenül valaki egyet leütött, s az lángra lobbantotta az épületet. A bálozók nem tudtak kimenekülni a zárt ajtók miatt.

A tragédia hatása még ma is érezhető a faluban, hiszen szinte nem volt család, akinek egy leszármazottja oda ne veszett volna, vagy meg nem sérült.

Ajánljuk a regényt a klasszikus próza kedvelőinek!
S ajánljuk, hogy látogassanak el hozzánk a szabolcsi, szatmári vidékre, ahol sok vidéki hagyomány és régi legenda él még!

Regény ismertetője

Ököritófülpösi tűzvész