Nemrég volt a Költészet Napja. Ezen ünnepi alkalomhoz kapcsolódoan most folytatjuk irodalmi körútunkat.
A szabolcs-szatmári-beregi vidékre ezúttal Szabó Magda irónő kalauzol el minket. Novelláskötete A csekei monológ cimmel jelent meg. Ennek záró irása a cimadó novella. Most ezt közöljük teljes terjedelmében.
A novella egyes szám első személyben iródott, az irónő a csekei "remete", Kölcsey Ferenc gondolataiba kalauzolja olvasóit. Mit gondolhatott, miről elmélkedett a világtól elzárva e távoli vidéken Kölcsey, a Himnusz irója?
Cseke, Szatmárcseke ma is őrzi Kölcsey emlékét. Emlékszobájában saját magunk érezhetjük a költő, irodalmár máig tartó hatását. Látogassunk ide.
Most kezdődhetett meg.
Csalódást okozott, hogy nem vállaltam személyesen, az
lett volna igazi csemege. Utána a kávéházban az utó-zomotoron megállapították
volna, jó ízlésű ember nem vállalkozik ilyenre, aki egyszer ledöfött valakit,
csak a bécsi operában áll oda a tetemhez elsiratni. Ismerem őket, bár ne
ismerném olyan jól. Elborzaszt, mennyire nem szeretem az írókat, mert nélkülük
nincs irodalom, és irodalom nélkül nincs se haza, se ország.
Helmeczi érzelmes lesz, nyilván reszkető kézzel lapoz
majd és játszik a hangjával. Ha azt mondhatom el a gyászbeszédben, amit
legnagyobb megbecsülésük jeléül úgy kínáltak fel, mint egy szál Borgiarózsát,
kimondatlan véleményük mérgével átitatva, hadd szívjam be az illatát, s akkor
esetleg mindjárt kettőt temethetnek, Júliát Niklán, Romeót Csekén, szóval ha
elmondhatom a teljes igazságot a részletekkel együtt, talán még vállalom is.
Hozzám már olyan közel az elmúlás, mintha a halál itt ülne velem szemben, és
nézné Cseke világvárosi forgalmát ebben a se nem nyár már, se nem ősz még
napsütésben. Neki is mindegy már, a szerencsétlennek, de ezt legalább megértené,
a Kotzebue-ügyet, mindünk magatartásának magyarázatát a későbbiekben, a
látogatása után. Amit most hallhat, ha hallja, túl irodalmi, elvont, mint
minden, ami a momentán célon kívül a jövőnek, az utókornak is készült. Egyébként
új műfajt alkottam: epitáfium és apológia. Epilógia. Apotáfium. Áfium.
Milyen szerencsétlen hivatás, költőnek lenni!
Levantin mesterség, országgal-világgal ismertetni Lollink barna szemöldökét,
melankóliánkat, esetleg a lány sorsát, akit megejtettünk, vagy öngyilkossági
terveinket, ez utóbbitól még világhírű is lehet az ember, ha külföldi.
Iszonyodom az exhibicionizmus minden fajtájától, s attól is, aki a testi-lelki
vetkőződést el nem kerüli. Én sose láttam nőt egészen meztelenül, nem is
törekedtem erre, mint az a másik, az a pirulást nem ismerő, aki a lány ölét
nyaldosó habokról sem átallt írni. Hogy lenéztem mindig a jellegzetes kollégiumi
durvaságot, a cőtus trágár fintorait. Violaszín pecsét, tudom én, mire célzott,
fújta az egész város gyerekkoromban a nászdalt a violaszín kötényről meg az
aranyhalról. Obszcén fantázia. Gyereknek lenni abban a…
Nem erre akarok gondolni. Nem tudom, mire akarok
gondolni. Tudom, mire akarok gondolni. Arra, amire nem akarok.
Vajon hol tart, melyik soromnál? Természettől fogva
teátrális, ezt sose szerettem, ő annál inkább. Ha illenék, rózsából füzért tenne
a fejére, cipruságat lengetne, s dalolgatna: gyász, gyász, gyász. Helmeczi
ilyen, a bánattól fulladozni fog, nem érti, minél merevebb és fagyosabb, mint
szónok, annál forróbb lesz a közönsége. Az én szövegemet olvassa, nem lehet oka
lámpalázra. Egyszer egy télen megcsókoltattak velem Debrecenben egy
templomkilincset, ott maradt az ajkam bőre a vason a fagyban. Diáktréfa. Mint a
kitömött nyúl a kontraszkriba asztalán. Csokonai úr ötletei.
Megint ítélek.
Ha majd az én temetésem lesz, kilesek a szemfedél
alól a fél szememmel és megállapítom, rosszul rendezték, nem esztétikus, a
szónok pedig gyenge. A fél szememmel lesek ki, kettővel lehetetlen, mert nincs,
csak egyetlen szemem. Neked persze kettő volt, akkora óriási két barna szemed,
mint a dió. Ha megírhatnám rólunk az igazságot, és azzal kellene a pódiumra
lépnem, azt hiszed, vonakodnám? Mikor megjelent a bírálat, ne hidd, hogy
komolyan sajnáltak vagy szörnyülködtek, titokban mindenki el volt ragadtatva, te
nem tudod, hogy az író, ha másról van szó, nem saját magáról, milyen kaján
olvasó. Boldogok voltak, hogy egy tisztességes őrült hetekig dolgozott egy
tanulmányon, hogy előbbre vigye az irodalom ügyét, annyit fogtak fel az
egészből, hogy végre beléd mart valaki, s az én recenzióm óta egy bálvánnyal
kevesebb. Ha sziréndal helyett most fricskát kapott az orrára, hát vége az
országos hozsannázásnak. Pénze van, birtoka van, szép családja van, közönsége
van, hát mije legyen még? Általános hitele is? Legalább üssék meg. Az írók egy
percig se hitték, hogy akkora tehetség vagy, amilyen, azt csak én tudtam, aki
támadtalak – hiszen ezért támadtalak meg. Fiatal voltam, hát szigorúan
beszéltem, talán irgalom nélkül. Csakhogy az irodalom nem lelencház, nem
ispotály.
Persze nem is lőtér.
Senki se vádol. Mit magyarázkodom?
Azt hiszem, kevés prózaibb környezet van, mint Cseke,
meg ezek a bútorok itt, az utca, amelyen a szeptemberi, szűrt fényben ökrös
szekerek ballagnak, soha ilyen korán nem törtünk még Csekén kukoricát. Tömény
realitás ez: szekér, tengeri, ökrök. Irreális csak én magam vagyok, reggel óta a
legképtelenebb képzetek tolulnak elém. Látlak például itt és most, holott
februárban haltál meg, és az ország másik, legtávolabbi zugában, és ha
véletlenül arra járok akkor, eszembe se jut belépni a házadba, hogy utoljára még
lássalak, hát akkor mit keres itt a tudatomban most ez a kép. Látlak halottan, a
ravatalon, körötted sírnak, magyar ruhában fekszel, ezt csak gondolom, mert ez
illik hozzád is, ehhez az órához is, és nincs szemfedeled, hanem szalámival vagy
letakarva, lábadtól a félig nyílt szemedig szalámival. Abszurd ez a látomás,
gusztustalan és dekomponált, kétszáz év múlva egy újra felfedezett Schiller
valamelyik rossz ízlésű epigonja talál majd ki ilyet a színpadon, egy szalámis
halottat, a fején babérkoszorú.
Babér.
Mikor találkoztunk, azt gondoltam, ha nem volna a
konyhátokon a csülkös bableveshez hozzávaló, te megfőzetnéd az étel kedvéért a
babérkoszorúdat.
Ó, Krisztus, Krisztusom.
Ha még megvolna, s eljutna hozzá a hír, sírna az
Öreg. Hát ettől megkímélte a sors. Öt éve halott, azaz Isten tudja, mennyivel
előbb az volt már, a kettő nem esik mindig egy időre, a valóság és a tényleges
halál. Kikopott ő már az életből hamarább, akár keshedt frakkja, arcára, mint az
enyves légyfogóra, rátapadt a kétségbeesett mosolygás. Ha el nem viszi a kolera,
elvitték volna Kisfaludyék, mindenki elpusztul, aki fél a fiataloktól. A
fiatalokkal vagy együtt tud élni az irodalmár, elfogadja és megérti őket, vagy
okosabb, ha végez velük, mint Goethe azzal a mértéket és formát nem ismerő
Kleisttel; akkor bölcsebb, ha eliminál. Aki megijed tőlük, esetleg utánozni
próbálja őket, annak vége, aki kegyes akar hozzájuk lenni, annak is, mert azt
felfalják, kegyet nem fogadnak el, csak egyenlőségjelet. Az öreg megijedt és
megalázkodott, ebben elvérzett. Olyan agya volt, tele annyi tudással, mint az
alexandriai nagykönyvtár, de nem volt jó emberismerő. Az a félig tisztelgő,
félig patronáló meghajlás, míg ifjú ellenfelét kézfogással köszöntötte,
fájdalmas volt és restellnivaló. Jobban becsülték volna, ha szemükbe mondja,
semmiben sem ért velük egyet, és ki nem állhatja őket. Akkor ellenség lett
volna, de tekintély, s majdnem bizonyos, hogy befogadják. Furcsák a fiatalok. Az
Öreg elegáns volt velük, udvarias. Tévedett.
Vannak helyrehozhatatlan tévedések.
Te, mikor meghallottam, hogy nem vagy többé,
felnevettem. A hírhozó jól megnézett, ritkán szoktam én nevetni. De olyan
gyöngyöző, kemény, hetyke kis hangon szólt hozzám, olyan pattogó, jól tagolt,
friss és hangzatos fonetikai egységekben, hogy úgy hatott, mint a száncsengő.
Csak nevetni lehetett azon, hogy eltűntél előlem, egy negyedszázada várok tőled
normális választ, olyat, amivel tudok mit kezdeni, ami nem az a zagyva
kardlapozás, amit az ellenkritikáidban meg a tanulmányaidban produkáltál. Én
hivatásos esztéta vagyok, te zseni, túl tételen, elméleten, elveken, mit
ártottad magad a halandók mesterségébe, én se mentem el Niklára tavaszi
szántáskor. Nem vitatkozni akartam én veled, hanem segíteni neked is, az
irodalomnak is, az irodalom kibírta, te nem, de attól még felelhettél volna
józanul és én is megmondhattam volna nyilvánosság előtt vagy ha akartad volna,
írásban, hogy ekkora támadás már rangadó, és én tiszteletből és serkentésből
kisebbítettelek. Ez a válasz, amit most februárban küldtél, a halálhíred,
világos volt, pátoszmentes, érthető, el is tehetem emlékül. Most nem szidtál,
nem akartál felaprítani, nem tiltakoztál, nem oktattál ki, nem hadakoztál, nem
írtál nagy tanulmányokat, hanem lezártad az ügyet, lefeküdtél, elnémultál, és én
a némaságoddal nem tudok mit elkezdeni. Övön aluli ütés volt, Dániel, halálra
nincs más válasz, csak másik halál. Igazán csak az vigasztal, hogy jottányit sem
érdekel, hogy most már én következem. Egyébként télen kellett volna csinálnod,
úgy lett volna stílusos, télen láttalak először és utoljára.
Két napig várattál bennünket, topogtunk, áztunk a
hídnál, lestük prémes kalapodat, kurta lábadat, tömzsi testedet a kéknél is
kékebb nadrágban. Azt hiszem, azzal kezdődött az ingerültségem, hogy mikor végre
megtaláltunk, nem ott, nem akkor, nem olyan körülmények között, mint
elterveztük, azt éreztem, bár ne leltünk volna rád. Mást vártunk valamennyien,
egy férfit, akit antik istenek lengenek körül és maga a nemes középszer, a derű,
a kiegyensúlyozottság, egy árkádiai pásztor, köntöse ráncai közt tilinkó. Te meg
csak faltál, és mikor el akartunk vinni Virághoz, mert őt mindenkinek illik
meglátogatnia, csak rázogattad a lábadat, hogy bántja a pesti kövezet, és
Biharival akartál találkozni mindenképpen – hát miféle ember az, akinek a
cigányzene a szenvedélye? Engem ki lehet űzni vele a világból. Taszított az
ízlésed, a modorod, egész este csak bosszantottál, azt állítottad, az a silány
Kotzebue nagy író, és belekötöttél mindenkibe. Szegény Miskát majd szél érte,
mert nem csókoltad vissza, mikor üdvözölt, megsértetted Szemerét is, mert
elmondta nekünk, hogy este a szállodában elaludtál a folyóiratukon. És nem
átallottál beleharapni az Öregbe is, aki pedig hogy verte neked a dobot, mikor a
színre léptél, azzal vádoltad, irtja a dunántúli szavakat, mintha bizony a
debrecenieket gyűjtené, keres a tájszavak helyett nemes hangzású újakat, még
mindig természetesebb foglalkozás, mint ha valakinek állandóan az evésen jár az
esze, perecet és kolbászt követel és kritizál mindent, ami más, jó ízlésű
embernek kedves. Mi csak bámultunk. Hát honnan áradt belőled annyi csoda sor és
gondolat, mikor olyan primitív vagy, hogy alig találtunk témát az asztalnál? A
színházban meg lehetett tébolyodni melletted, neked a színjáték se tetszett, ott
is csak Biharit reklamáltad, Biharit és Kotzebue-t, fenntartom a véleményemet ma
is. Kotzebue bűnrossz író, senki, kontár, irodalmi iparos. Szemere méltán védte
Schillert, az legalább alkotó, bár igazán jó darabot ő se tud írni, ahhoz csak a
franciák értenek. Akkor, ha teheted, a bicskádat is belém vágtad volna, mert nem
kellett neked sem a német, sem a francia drámaírói iskola, csak Kotzebue. És
hogy olvastál fel verset! Bár ne kértünk volna. Hogy ejtetted ki azt a szót:
harmónia! Még volt merszed az én szavalásomat kritizálni, csak nem képzeled,
hogy Szemere nem mondta vissza másnap, azt állítottad a lírámról, hogy homályos
és lágytüzű. Az én költészetem! Hát a tied milyen? Hisz nem ismertél se
mértéket, sem arányt, álltál egy kupolában, ott ágáltál össze nem tartozó
fogalmakból mondatokat, s mi nézhettük kinyaklott fejjel, kancsin, hogy szállnak
azok a dagályos szavak. Ha tudom, milyen vagy, dehogy viszek neked verseket
megmutatni, mit értettél belőlük, semmit, az is kínos volt, hogy nem akartál a
kollégákkal összejönni, Pali majd elsírta magát, mikor kiderült, hogy téged
voltaképpen nem is érdekel az irodalom, te csak írni szeretsz, de se vitatkozni
róla, se elemezni nem.
El akarod adni az ökröket – közölted, amikor
kiléptünk a német színházból. Abgangnak remek volt, el is némultunk mind. Akkor
megszöktél, megkerested bálványodat, Biharit, azzal mulattál egész éjjel.
Megbotránkozott az egész írói kör, Miska nem is akart többé látni, helyetted is
szégyelltük magunkat. Nekünk az életünk volt az, amit nem vállaltál, amit untál,
hát hogy lett volna egy közös gondolatunk ekkora közöny és ilyen felületes
műveltség láttán. Nem szerettelek. Persze hogy nem szerettelek. NEM SZERETTELEK! Mit szerettem volna rajtad,
önmagad cáfolatát? Csak megzavartál minket. Vártunk egy látomást, egy csudát a
Dunántúlról, a Parnasszus fiát, ehelyett azt mondtad a folyóiratunkra:
fityfene.
Persze, igazad volt. Nem a folyóirat értékében, hanem
általában. Aki akkora költő, mint te vagy, az érezheti az irodalomelméletet
fűrészpornak, és unhatja a vitákat is. Az azzal engeszteli a maga szakmája adta
halálos veszedelmet ráhozó iszonyatot Scylla és Charybdis között, amivel akarja,
tudja, amivel lehet. Az én mértékem más, nem Bihari, nem Kotzebue, és más a
Scyllám és Charybdisem is, de ismerem a szakma ránk hozta veszedelmet. Nekem nem
fűrészpor az irodalom elmélete. Ha egyáltalán volt valami élethez hasonló létem,
hát akkor ez volt az életem.
Körülbelül most rehabilitálnak, halhatatlan halott,
akinek porteste fölött zeng az engesztelő ének, az én énekem, most ért Helmeczi
az Akadémián az utolsó részhez. Míg Téged égbe visz, az én pozíciómat is
megerősíti, milyen jellemes irodalmár lehetek én, hogy ilyen nyíltan kimondom,
ártottam neked, tévedtem, s azzal, hogy elnémítottalak, ártottam az országnak
is. Így, szemre, mindenki azt hiszi, megint csak én győztem, hiszen magam tettem
kritikusi tollamat ravatalod elé. Csak én tudom, meg te, aki örökkévaló lettél
és halhatatlan a magyar lírában, hogy kezdettől fogva tied volt a hatalom és
dicsőség, akkor is, amikor más nem látta meg, mikor földi szemeddel te se vetted
észre. Most már ott vagy az örökkévalók között, szép sávos abrosszal asztalt
terítettél, kolbásszal kínálod a többi üdvözültet, és most már tudod, hogy csak
a te életed volt igazán élet, mert két szemed volt, számtalan dajnát megöleltél,
jókedvedben átugrottad az asztalt, szép voltál, férfias, erős, szerettek, volt
családod, és furcsa módon, holott utáltál minden elméletet, éppúgy az irodalomba
pusztultál bele te is, ahogy én fogok.
Körülbelül most lett vége. Most felállnak, és némán
rád gondol mindenki. Rád és rám. Két percig. Iszonyú hosszú idő.
A harmónia szót görögösen kell ejteni, Dániel. Így:
hármonijja.
Te! Szinte felfoghatatlan, mennyire nem számít annak,
akinek halála lesz az irodalom, hogy az illető szerette-e valamikor, vagy nem
szerette Kotzebue-t.
